Végtelen történet

Aranykor

Kezdetben jól mentek a dolgok. A lovag származása szerint karddal szolgálta volna a királyt, de a renyhe évek békéje kevesebb vitézséggel is beérte. A tanult alattvalóknak elengedték a szolgálatot, de azért elvárták, hogy hűségüket időről-időre bizonyítsák. Tette is, ki-ki a módja szerint; vigyáztak, hogy folt ne essen az uralkodó becsületén. Tudta a dolgát mindenki; nagyobb bajok nem jöttek, kicsik meg mindig is voltak.

A nép elégedett volt.

A lovag Zuglóban lakott egy szürke bérházban. A vakolat mállott, az udvar köve töredezett, az ajtókról pergett a festék; javítgatta ki hogy tudta. A helyi plébános a hátsó udvarban lakott és közösen használta a folyosó végi wc-t a többi lakóval. Ilyen idők jártak.

A zárkózott lány egy vándortársulat naivájaként lépett fel; gyönyörű, csillagszemű teremtés volt. Hiába kérlelte a lovag, nem árult el magáról semmit. Ha a családjáról kérdezték, lesütötte a szemét. Sokára derült ki, hogy egy méltatlanul kicsikart fogadalom kötelezi hallgatásra. Melanie ugyanis hercegkisasszonynak született. Azért szökött el a szülői háztól, mert konok és kevély apja nem engedte színésznek állni. Megeskette, hogy nem hoz szégyent a házra; a nevét sem fedi fel idegenek előtt. Méghogy egy hercegnő neve álljon a színlapon!

Akkor sem tért vissza az udvarba, amikor hosszas unszolásra elhagyta a színpadot és sorsát a lovaghoz kötötte. Jó környékre, szép kis kertvárosi házba költöztek, kellemes szomszédok közé. Nem szorultak senkire, saját kútjukból szélkerék húzta a vizet. Ha utazni akartak felpattantak piros biciklijükre.

Gondtalanul éltek, hóbortosan öltöztek, kutyákat tartottak. Vasárnaponként koncertre vagy kiállításra jártak, és ha végképp nem maradt más, barátaikkal megnézték a szomszédos gyárban épülő nagy gépezetet. A közszórakozás akkoriban ingyenes volt.

A jeles napokon a nép kivonult a múzeumkertbe és ott ünnepelt. Sör és virsli ingyen járt, evett-ivott mindenki, ami beléfért. A komédiások históriás darabot játszottak, a nézők meg nevették, amint botladoznak a lépcsőkön. Rendben ment minden, az emberek nem békétlenkedtek. Az ünnepre mindenkinek fizetés járt, mintha dolgozott volna.

A lovag szerény körülmények között élt, egyetlen luxusa a város környéki nyaralója volt. Szinte minden jövedelmét a rámaradt épületre költötte; de az az átépítések után is csak egy toldott-foldott nyári lak maradt. Azért kellemes nyarakat töltöttek ott Melanie-val, sok kedves vendég látogatta őket.

A kertben két remete is lakott, egyik a kápolnában, a másik egy partoldalba vájt üregben. A szentéletű embereket sokan látogatták, csodatételeikről legendák keringtek. Hosszú útra indulók vagy hadba vonulók eljöttek és megérintették sebeiket, mert hittek benne, hogy a szent érintés hazasegíti őket. A kert aljában csordogáló forrásból boldog-boldogtalan hordta a csodatevő vizet. Virágevő sárkányszörnyet is tartottak. Akkoriban rém nehéz volt ilyesmihez jutni, a szegény ország nem támogatott úri passziókat. Amikor kiderült, hogy ilyet szeretnének, távoli rokonuk küldetett nekik egyet Mexikóból. Jó étvágyú jószág volt, de mindennap jól tudták lakatni hullott szirommal. Ha néha riadalmat keltett, vagy kellemetlenséget okozott a belátó szomszéddal barátságosan ki lehetett egyezni.

A hétköznapok kedélyesen teltek, a városnak mindene megvolt, legfeljebb hivatalos ügyben kellett elutazni. Az állomásról villamos vitt a főtérre, az ivócsarnokot messze földről is felkeresték. Saját templomában imádkozhatott mindenki, a mozi naponta játszott. A cirkusz Nagyboldogasszonykor vert sátrat és Szentistvánig maradt. A leromlott várkastélyt régi ura a városra hagyta, bolondház lett belőle. Nem volt szigorú intézet, az ápoltak ki s be járkáltak.

Elromlott egyszer a főtéri szökőkút, és nem lehetett megjavítani. Elhatározták hát, hogy újat építenek. A polgármester mellett – hogy a gondolkodás ne terhelje – tucatnyi tanácsnok serénykedett. Egy közülük eredetileg vízvezetékszerelő volt, rá esett a választás: legyen ő a kútügy ötletadója, jelölje ki ő a témát a pályázó művészeknek.

Egyik elhunyt polgáruk egykor a Titanicon utazott és túlélte a katasztrófát. Az a döntés született, hogy az ő emlékének szentelik az új díszkutat. Az a művész nyert, aki a hőst a partot érés pillanatában örökítette meg. A szobrász az alak száján vezette ki a vizet, amit persze sokan félreértettek. A polgármester azt találta ki, hogy méltóbb lenne az emlékezés, ha testületileg utánoznák a hős gesztusát. Ezért aztán, ha valaki a főtéren szóra nyitotta a száját, vízköpőként egy kevés emlék-vizet kellett kiadnia magából. Ostoba dolog, nem is túl gusztusos; de nem volt mit tenni: a maguk választotta elöljáró szava törvény. (Aztán ezt az embert nem választották többé polgármesternek.)

Ám minden jónak vége szakad egyszer, ha egyéni vágyak állnak a közjó útjába.
A könyvek diadalmas uralkodókkal vannak teli, a békéseknek még a nevüket sem nagyon jegyzik fel. Tudta ezt a király jól, és hiú ember lévén nem akart kimaradni a históriából. Az udvar körül lebzselő gyanús alakok mind azon mesterkedtek, hogy olyan dolgot találjanak, amitől a király ország-világ előtt meghíresül.

 Egy távoli ország fortélyos követe ment a legmesszebb; azt eszelte ki, hogy foglalják vissza a Szentföldet a hitetlenektől. A Mérnök (mint titkos tanácsos) még azt is hozzátanácsolta, hogy ha mégsem jutnának el addig, kis kerülővel látogassák meg az Urálon túl rekedt rokonokat és szabadítsák fel őket a tatár, tadzsik, türkmén, manysi, baskír vagy mittudomén milyen elnyomás alól. Ezzel legalább be lehet fogni a fiskus száját ha a hadjárat árát firtatná.

A békés ország már vagy száz éve nem vett részt hadi vállalkozásban, sorozott katonák és hadfelszerelés híján bizonytalan kimenetűnek tűnt az elhatározás. A király nem akarta kockáztatni uralkodói tekintélyét; ezért a tanácsosaiból alakított titkos testületre bízta a döntést és az esélyek kiszámítását. Volt köztük tudós történész, geográfus, nyugalmazott tábornok és bankár, az egyházak legfőbb méltóságaikkal képviseltették magukat, de még a sámánt is meghívták. Vagy nem tudtak, vagy nem mertek határozni, hosszú fontolgatás után a tanács döntés nélkül oszlott fel.

– Döntés nélkül nincs hadjárat- berzenkedett a király, ezekkel pedig nem megyek semmire. – célzott tanácsosaira.

– S ha idegent kérdeznénk? – erősködött a Mérnök – tán jobban átlátja a helyzetet.

– Üsse kő! Próbáljuk meg! – egyezett bele a király.

Angol-hon egyik tudósára esett a választás, aki a titkos tanok Titkos Páholyának tagja volt, és nagyjából mindenre tudta a választ.

– No, ez kell nekünk!

A király tanácsosait maga mellé véve, nekivágott az útnak. Egy baj azért volt: nem ismerték az ilyen látogatások kötelező szokásait. Bejelentés nélkül nem várták az érkezésüket, és már a lépcsőházban megállították őket.

– Sajnáljuk felség! A mester elfoglalt, fontos kísérleteken dolgozik, nem tudja fogadni Önöket. (Valóban: az örökmozgó megoldás előtt állt, a higanyból már arany vált, és a homunculus-projekt is kezdet eredményeket mutatni.)

– Talán egy más időben próbálkozzanak! Parancsolnak egy csésze teát?

Erre tényleg nem volt mit válaszolni, elfogadták a teát, vártak egy kicsit, aztán tanács nélkül, csalódottan és duzzogva hazaindultak.

– Döntsön akkor a nép – határozott a király, és népszavazást írt ki. A sikerre szomjazó alattvalók többsége elszántnak mutatkozott és a hadjárat megindítása mellé állt.

A nép lelkesedése felbátorította az uralkodót, és az óvatosság nélkül összetákolt haditerv bizonytalan kilátásai ellenére is helyeselte – mit helyeselte? sürgette – a hódító sereg felállítását.

A fiatalabbak – akik még nem szagoltak puskaport – lelkesen támogatták, az idősebb alattvalók azért már kevésbé. Kitűzték az indulás idejét, a napok innentől ünnepléssel teltek.

Törvény írta elő, hogy amikor a király elhagyja az országot a koronázási jelvényeket biztonságba kell helyezni, nehogy illetéktelen kezekbe kerüljenek.

Egy külvárosi romos templomot találtak alkalmas rejtekhelynek, és a titkos tanácsos utasítása alapján oda is rejtettek mindent. Mindez a legnagyobb titokban zajlott volna, ha egy furcsa közjáték meg nem zavarja a procedúrát. Egy hatalmas sas elragadta a misztikus kardot és semmikép nem akadtak a nyomára. Ez bizony rossz előjelnek ígérkezett, nem is engedték nyilvánosságra kerülni. Mindent elkövettek, hogy a titok titok maradjon.

Minden hadköteles, akire csak szükség lehetett behívót kapott. Mennie kellett hentesnek, péknek, kalauznak, sofőrek, inasnak, mesternek, sírásónak, zenésznek, még az udvari bolondnak sem volt apelláta.

Az indulás előtti nap estéjén pazar lakomát rendeztek, ahol a rokonok, barátok, szerelmesek elbúcsúzhattak egymástól. A fogadásra minden fontos ember meghívót kapott, sokan csak a vacsorán tudták meg, hogy nekik is uralkodójukkal kell tartani.

A vacsora végén a leendő történelemkönyvek számára csoportkép készült a hadba vonulókról. Aki fontosnak tartotta magát igyekezett látszani rajta. Reggelre felmálháztak, és nagy zenebona mellett megindultak.

Véget ért a jó világ.

Otthon, édes otthon

Az otthon maradottakra rossz idők jártak. Amíg a király távol volt, régens kormányozta az országot. A királynak nem volt fiú utódja (legalábbis nem tudtak róla), nővére ostobácska fia ült a trónra. Na, ez volt aztán a fura figura. Esetlen lakli hatalmas orral, vézna karjaival állandóan kapálózott, a hangja zavarában el-elcsuklott. Együgyű alak volt; ha nincs háború soha nem esik rá a választás.

 A legnagyobb hatalomba a király nővére, a Nagyasszony került. Országos ügyekben döntött: mennyi legyen az adó, mikor kezdődjön az iskola, mennyi legyen a tojás ára, hol fusson az út, mikor legyen a vásár, mikor induljon a vonat, ki mennyit fizessen rajta. Uraskodhatott kedvére, nem volt, aki szólni mert volna ellene.

A hadjárat miatt szükségállapot lépett életbe, törvények helyett rendeletek és véletlen ötletek szabályozták az ország rendjét. Nehéz időben akadozva mennek a dolgok, nem árt tehát a közemberek figyelmét elterelni a bajok felől. Néhány határozott intézkedés még nem árt a közhangulatnak. Hétfőn délelőttönként például 3-4 percre – energiatakarékosság okán – kikapcsolták a gravitációt. Eleinte okozott némi meglepetést, még kellemetlenséget is, de az alatvalók többsége még ezt az intézkedést is elfogadta. Csak rosszabb ne jöjjön!

A nagyasszony tehát korlátok nélkül kormányozta az országot, ha kedve szottyant egyetlen éjjel várost emeltetett a pagony kellős közepére, és az sem zavarta ha ehhez ezernyi fát ki kellett vágatni. Nőnek majd újak.

Az esztelen pazarlásnak nem volt gátja, a felső határt a csillagos ég szabta. Az alattvalók nem ellenezték; elfogadták, hogy a féktelen költés a népszórakozás szolgálatában hozott nagyvonalú jóléti intézkedés. Az átadások, avatások ünneppé léptek elő, a nép ujjongó örömmel fogadta..

Már hogyne fogadták volna! Az ünnep kegyes állapot, az ország népe egymás mellett állva mutatja ki az összetartozás örömét. A nemzet egykor tekintélyes birodalom megbecsült része volt, de néhány történelmi fiaskó okán az időtájt be kellett érnie a kicsinység csekélyebb örömeivel. A békés ünnepek segítettek feledni a nagy múltat, engedték elfogadni a szerény jelent, és persze hagytak bizakodni egy szebb jövőben.

 A férfiak hadban jártak, úgy pótolták őket, ahogy tudták. Sokan tapsoltak: most csőszből is lehet jószágkormányzó.

Ostoba emberek jutottak hivatalba, eszesek már nem is nagyon jelentkeztek. Az erélyes kancellár kedve szerint döntött; egyet felvett, egyet elküldött. Nem szólt érte senki. Az akadékoskodónak, ha nagyon kérte, azért elmagyarázták, miért is nem méltányolják az iparkodást.

Dugába dőlt az igazságszolgáltatás is, tanult bírák helyett együgyű ülnökök ítélkeztek. Nehezen boldogultak a bonyolult törvényekkel, és hogy a dolgok mégis törvényes mederben folyjanak, hoztak a kedvükért egyszerűbb szabályokat. Ha valaki még ezeket a gyenge törvényeket is meg akarta kerülni, számíthatott rá: az ülnökök – persze jó pénzért – a kellő pillanatban félre fordítják a fejüket. Ennyi eszük azért volt.

Egyébként vasárnap mindenkinek meg kellett jelenni a törvényszék előtt és sorshúzással döntötték el, hogy milyen bűnöket kérnek számon aznap. A penitenciát alkalmilag rótták ki; ki jól járt, ki pórul. Fellebbezés nem volt, a büntetést azonnal végre kellett hajtani. Nem láttak ilyet az emberek, még külországból is csodájára jártak. A mozi már nem játszott, a cirkusz se járt; más szórakozás híján a város lakói kiszoktak a régi lóvásár térre, ahol az ítéleteket végrehajtották. Hóhérokból nem volt hiány. A nem túl bonyolult szakmát alkalmi kurzusokon tanították, és mivel a rendet minden áron fenn kellett tartani jól meg is fizették.

Melanie hercegkisasszonnyal kegyes volt a sors, a palota egyik toldalékát jelölték ki számára tartózkodási helyül. Kutyáját, macskáját magával vihette, de senkivel sem engedték érintkezni. A kiszabadulás reménye nélkül sétálgatott szomorú kertjében, még kedvencei sem tudták felvidítani.

A bíboros sem úszta meg. Bár méltóságába egy látomás juttatta, a király régi híveként ő sem volt biztonságban. A Vicomte válogatás nélkül csukatta le a gyanús alattvalókat, mondván: Jobb, ha három ártatlan ül, mintha csak egy vétkes is szabadon grasszál.

Bizony, a király, ha akarja, még egy bíborost is bezárathat. Akár a hercegprímást is.

Állandó felügyelet alatt tartották, persze azért nem közönséges porkoláb őrizte, rangbéli felolvasónőt rendeltek mellé, aki mellesleg a Koronavédelmi Hatóságnál szolgált. Ő felügyelte a bűntetés végrehajtását és ő rótta ki azokat az alkalmi feladatokat is, amelyeket teljesítése nyilvánosan alázta a bűntetés elszenvedőit.

A statuálás borzasztóan fontos.

Értse világosan még az ártatlan alattvaló is: a hatalom tisztelete nem homályos elvként lebeg a szeme előtt, de megfellebbezhetetlen parancsként tündököl.

 Már nem mentek rendben a dolgok.

Dicstelen hadjárat

A király szegény ország uralkodója volt, nem költhetett kedve szerint a hadjáratra. A kiképzés költségeit megtakarítandó főként egyenruhásokat hívtak be, azoknak legalább a sorakozás nem jelentett újdonságot. Fegyvert és felszerelést otthonról kellett hozni, ki-ki azt az uniformist viselte, amelyikben legutóbb szolgálatot teljesített. Levente, cserkész, csendőr, rendőr, huszár és matróz egy sorba került a postai kézbesítővel és a vasutassal, egyik lovagrend tagjai körmeneti díszöltözetükben jöttek. A bevonulás így inkább tűnt maszkabálnak, mint díszszemlének, a sereg szedett-vedett martalóchad benyomását keltette.

Nem túl bíztató körülmények között vágtak neki a nemes vállalkozásnak. Fényes győzelemre eleve nem számíthattak, hiszen az idős uralkodón kívül képzett katona alig akadt köztük. (Az meg vagy ötven éve tanulta a szakmát, bizony elég sokat felejtett azóta.)

Egyes udvari tisztségeket csak katonaviseltek tölthettek be, de az illetékesek bemondás alapján is igazolták a jelentkezők hadi jártasságát. Hátha még néhány régi katonai rekvizíttel is alátámasztották.

Volt is keletje a bolhapiacon a különféle „hős”, és „vitéz” érmeknek, hatalmas értéke lett bármiféle „igazoló” iratnak, egy régi katonakönyv valóságos kincsnek számított.

Akadt azért kivétel is. A testőrség egyik nyugdíjas őrmestere serdülő korában atletizált, eredményeit számtalan éremmel tudta igazolni. Behívták és királyi kengyelfutóvá léptették elő. Érdemes is volt rá, alig egy hónapnyi alapos edzésmunka után percekkel javította meg a megfutamodás országos rekordját.

Már a szemlén kiderült a bevonulók katonai járatlansága, ezért a vezérkar pótkiképzést rendelt el, de a nyomorúságos eredményt látva fel is hagytak vele.

– A harc majd sereggé kovácsolja őket – nyugtatták magukat.

Üggyel – bajjal összeállt a csapat és erősen figyelve egymásra, megpróbálták a másiktól ellesni a katonás viselkedést – és ügyetlenül, botladozva megindultak.

Vonultak, vonultak, de mindenki aggódott: ki ne derüljön az igazság. Ha a legkisebb akadályba ütköztek – mondjuk útelágazódáshoz értek – nyomban haditanácsot hívtak össze. Azon persze sületlen döntések születtek – de nem értvén a hadviseléshez – ez senkit sem zavart. Vonulni kellett tovább, az elszántság látszatát minden áron fenn kellett tartani.

Még a térképolvasás is gondot okozott, úton-útfélen eltévedtek. Ilyenkor a helyi lakosság segítségét kérték, a szent hadjárat sorsa postásokon, vasutasokon és utcaseprőkön múlott.

Valójában nem is jutottak messzire; szemfényvesztés hitette el az egész sereggel, hogy hadjáratban vesznek részt. Pedig csak a város körül bolyogtak hónapokon át, ellenséget nem is láttak. Az otthon maradottak hitét úgy erősítették meg, hogy a trénnel tartó haditudósító emlékképet festett egy bajtársi tréfáról, amivel aztán a kengyelfutó egyenest a műcsarnoki kiállításra loholt. Ki is állították nyomban.

Hogy a katonákon erőt ne vegyen a tespedés, időnként harci játékot rendeztek számukra. Két csoportra osztva egymással vívtak; rossz időben egy bérelt tornateremben. Ezeknek az ártatlan gyakorlatoknak a harci szellem fenntartásán kívül az égvilágon semmi értelme nem volt. Azért – biztos, ami biztos – az eredményeket feljegyezték.

Táborba szállva vidám élet zajlott: könnyű szolgálat, méltányos pihenővel; a hétvégeken díszvacsora, ahova a helyi notabilitásokat is meghívták. A szűkös büdzsé arra kényszerítetten őket, hogy a menüt abból állítsák össze, amit a környéken lőttek, fogtak vagy gyűjtöttek, és bizony el kellett fogadniuk a vendégek diszkrét hozzájárulását is. Így persze odalett a hadjárat tekintélye; a pompás felvonulás inkább látszott kényes-fényes kirándulásnak, mint fenyegető harci manővernek.

Hogy a király gyanút ne fogjon, minden udvari kényelmét megadták. Szolgái pihe ágyba fektették, bohóca bukfenchányva mulattatta, étekfogója még kanalát is megfútta. Csak a Pohárnok volt hűtelen. Amikor megkapta a Nagyasszony titkos üzenetét, bizony nem átallott csalmat-levet cseppenteni a király borába. Az megitta és el is patkolt nyomban.

Tanácstalanul toporgott a vezérkar, nem maradt kedvük háborút játszani. A király meghalt, az ő dicsősége már úgyis oda, minek akkor tovább alakoskodni. Véget is vetettek a csalárd hadjáratnak, a csapat szétszéledt. Mikor a király személyes holmiját leltározták, furcsa kép került elő; alig nagyobb, mint egy üdvözlőlap, és szomorú történetet idézett fel.

Erdei kitérő

A néhai király fiatal tiszt korában egy hadgyakorlaton szívélyes vadászcsaládnál volt elszállásolva. Az ifjú hadnagy visszaélt a háziak előzékenységével, és bűnös viszonyt kezdett a vadász lányával. Az ifjú hölgy hónapokkal később fiú gyereket szült, de erről nem értesítette a feledékeny fiatalembert. Nem is értesíthette, hiszen akkor még azt sem tudta ki az. Az erdőbe ugye nem járt újság, honnan ismerték volna a hírességeket. A csenevész kisfiú lassan nőtt, hadari beszédét alig értették. Váltott gyereknek gondolták; minden praktikát kipróbáltak, de senki nem jelentkezett érte. Keresztútra tették, lapátra ültették, de semmi. Megbarátkoztak hát a gondolattal, hogy maguk nevelik fel. Nem éltek pedig könnyen, állandó vendég volt a szükség. A vadász felesége gyakran pörölt az urával: Jusson már egy kevés a jóból, amit maga körül lát. Szorgalmas volt a vadász, de mafla, nem mert szólni. Az urak tudják mi jár, majd adnak, ha úgy látják jónak. Na, nem adtak. A kisfiút sem járatták iskolába; amit tudott faragatlan erdei emberektől, favágóktól, szénégetőktől tanulta. Azzal meg nem jutott sokra. Elhalt aztán a vadász is, meg a felesége is, a lány maradt egyedüli tanúja a régi balesetnek. Tudta már ki a gyerek apja, a koronázási plakátokról ráismert. Nem akart ő ártani a királlyá lett hadnagyocskának, de hát a gyerek sorsa csak aggasztotta. Képet festtetett egy vándor festővel a fiúról és megfelelő magyarázattal postára adta. Amikor az új vadász ki akarta tenni a vadászházból, kétségbeesésében kútba ölte magát.

Kis idők, kis emberek

Címeres hamisság enyhíti napjaid rosszkedvét; észre sem veszed: csámpás szándékkal taposott úton jársz.

(Lance O’Shea)

A csapat szétszéledt, külön utakon poroszkáltak hazafelé. Mire a városhoz értek a koporsót már alig néhányan kísérték .A hazatérő sereg már messziről látta a romlás jeleit. A gyár leégett, kidőlt-bedőlt falait gaz verte fel. Az nagy gépezetnek hűlt helye, leszerelték és eladták anyagáron. Végül valahogy mindenki hazavergődött. Elhűlve látták a változásokat, alig hittek a szemüknek. Anyák porontyaikat vetik a mélybe, a hóhér bérnyakazást vállal, kereskedők emberbőrre alkusznak. A hazatérők csodálkoztak: Csak nem törvénykezési nap van? Nem, ez egy egyszerű hétköznap. Hozzá fognak szokni, higgyék el!

 Úgy nézett ki, hogy a váltott herceg jogos trónkövetelő. Nem volt mit tenni, elvitték a sámánhoz, mondja ki ő az utolsó szót. Megtett az mindent, amit ilyenkor kell: füstölőt gyújtott, táncolt, dobolt, énekelt, még a királyfi fejébe is belekotort, mégse talált semmit. Két szellemet, ha kiűzött, sokat mondok.

Szinte csoda volt, hogy ráleltek a királyfira, de ha már így történt be kell iktatni jogos örökébe. Elő kellett hát venni a koronázási ereklyéket – hitték: jogos utód van rá – de csak a gond szakadt a nyakukba. Vagy rossz helyen keresték, vagy ellopta valaki, de a szent jelvények helyén csak alantos kacatot találtak.
Na ez már baj!
A pillanatnyi zavaron átlépve, a titkos tanácsos ötletének engedve, rögvest cselekedtek.
Tetszik, nem tetszik – készen nem kapni – új koronázási kellékeket kell csináltatni. Rajzok, fényképek maradtak a régiekből, fel kellett hát kérni egy megbízható szakembert, hogy titokban készítsen másolatot. (Hogy a titok titok maradhasson, a feltáráson résztvevő összes szemtanútól meg kellett szabadulni. Piszkos munka, de van annyi pénz, hogy akadjon rá jelentkező.)

Ha új király kerül a trónra, a régi udvarnak Vicomte-ostul, Nagyasszonyostul befellegzik. Mi lesz akkor most? Mi lenne? A kerekasztal lovagjai koronatanácsra gyűlnek össze és rövid úton rendet tesznek. A Vicomte egy távoli kisváros iskolájában lesz szertáros. Az udvaroncok eredeti szakmájukba kerülnek vissza; a jószágkormányzóból újra csősz lesz.

De mi legyen a kis herceggel? A várostól távol nevelkedett, az udvari szokásokat alig ismeri. Kockás inget hord, szürke nadrághoz barna cipőt, jószerivel még hazudni sem tud, muszáj hát kitanítani. Persze nem rendes iskolába íratták, olyan királyképzőbe inkább. Igyekeztek minden udvari okosságra megtanítani, de képtelenek voltak megszabaítani attól az észjárástól, ami az egyszerű eredei emberektől egykor ráragadt. A babonák és közmondások sületlenségeit oktalan tapasztalások zagyválták egybe, amit érvényes tudásként minden más elébe helyezett. Tanárai ezért aztán nem is nagyon iparkodtak meggyőzni, ráhagyták, boldoguljon vele. Végülis leendő királyuk akaratán kellett volna erőt venniük.

Vívni, lőni az udvar szálas vitézeitől tanult; esze, keze hamarost úgy szolgált, mint azoké. A kormányzást a ligeti dodzsemen gyakorolta, az elég jól ment neki; de a csodatevésben nem jeleskedett. A lebegés kitűnően sikerült, de a száját elhagyó virágos ígéretek földet érve undok kígyóvá váltak. Csalódás érte hát a tömeget; az összes csodaváró dinnyévé változott. Azért boldogan tapsoltak: amit nagyon régen vártak, majdnem sikerült.

Jó fejű gyerek volt a királyfi, pompás készségeit állhatatos segítői hamarost királyi erénnyé formálták. Tavaszra már kilométernyi távolból is meg tudta különböztetni a füstölt kolbász és puskapor szagát.

Többször is ellátogatott a kincstárba, a koronát fel is próbálta titokban. Szerencséjére; hiszen az abroncson is, meg a fövegen is igazítani kellett és a palást is vagy két arasszal hosszabb volt a kelleténél. Jól is néztünk volna ki, ha csak a koronázáskor derül ki, hogy nem rá van szabva. A koronaőrök persze tapintatosan félre fordultak. (Nem is volt gondjuk többé a megélhetéssel.)

Minden várakozásnak vége szakad egyszer, beköszöntött a jeles nap. Hatalmas tömeg gyűlt össze, alig fértek a téren. Ki éljenzett, ki hurrogott; hogy baj ne legyen, szétválasztották őket. Látszott, hogy a népszeretet a királyfi oldalán áll. (Később mindenki erre az oldalra igyekezett, de hiába tolakodtak, nem maradt elég hely.) A koronát a flotta vízibusza hozta a városba. Lelkes ünnep volt, mindenki annyi remény kapott, amennyi járt neki. A bíboros áldást osztott, közben rejtélyes mosollyal súgta az új király fülébe: Ne feledje felség, mi mindvégig kitartottunk.

Aki nem jutott el az ünnepségre, a másnapi újságból azért mindent megtudott. A cikkekből a sokaság örömét olvasták ki. Mindenki bizakodott, reményeik teljesülését várták. Ígéretből nem volt hiány, izgatottan lesték: Állja-e a király a szavát? A lapok lenyűgöző híreket közöltek.

Akik elhitték az újságok nyilvánvaló igazságait pazar ajándékban részesültek, beutalót kaptak egy kivételes nyaralóhelyre. Itt – ugyan bemutató jelleggel – minden földi jó hozzáférhetővé vált a kedvezményezettek számára. Eleinte a csoportok sűrűn váltották egymást, hogy minél többen részesülhessenek a kivételes élményben, azonban a hely rövid idő után olyan népszerű lett, hogy a meghívottaknak nem igen akarózott lemondani az élvezett előnyökről, és egyre többen halogatták a skanzen elhagyását. Királyi kegy nyomán az éppen ott-tartózkodók számára véglegesítették a szállást és az ellátást, és csak kivételes esetben tették lehetővé további látogatók (be)fogadását. A bennlakók érdekében kerítést emeltek az élménypark védelmében.

Akik viszont jobban hittek a szemüknek, mint az újság-valóságnak, éppen szemük világának védelmében egy kies barlangba lettek rekesztve. Megfelelő segítséggel magukévá tehették a helyes látás protokollját, hogy kikerülvén onnan, ne az érzékek keltette (hamis) illúziók, hanem szabatos, hatóságilag elrendelt képzetek vezessék őket a világ dolgai közötti eligazodásban.

 Az alattvalók azt gondolhatták: a király érti a dolgát. Fel is oszlott a koronatanács hamarosan, már csak néhány régi harcos emlékezett a koronázási esküre, hogy „jó népem”, meg „a ti épülésetekre” meg, hogy „minden körülmények között”. Pelyhes állú lovagok foglalták el a tapasztalt vitézek székeit, de aztán elmaradtak ők is. A kormányzás egész terhe szegény király vállát nyomta. (Jaj, csak össze ne roppanjon alatta!) A fogadkozás ereje egyre veszett. Vigyázz király! A káprázat csak ideig-óráig lakatja jól a népet.

Az ünnepek kénye-fénye a nép kedvét kereste, de ennek is megjött a böjtje hamar. A fizetett munkaszünet pazarlásának királyi pátens vetett véget; bevezette a 10 napos munkahetet és minden ünnepet vasárnapra rendelt. Sok ünnep összecsúszott: pogány örömünnep ütközött a nemzeti gyásznappal, Nagypéntek a Széderrel; az Alkotmány, az Új kenyér, Nagyboldogasszony és Szentistván egy napon volt kénytelen osztozni, a Halottak napja előre rukkolt Mindenszentekre. Az ünnepeiket vesztett felekezetek ellenkeztek egy darabig, de miután egy királyi rendelet a napjárást a hivatalos naptárhoz igazította: beadták a derekukat ők is.

A király a királyképzőn csak annyit jegyzett meg: Amíg a dolgok rendben mennek az alattvalók bizalma töretlen! Rájött, hogy az igazságszolgáltatás nem közigény, a népnek elég, ha a mindennapok működnek, van tej és kenyér és a szemetet időben elviszik és a téli hidegben van mivel fűteni.

De ha vannak, akiknek ez nem elég, és egyéni vágyaikkal elégedetlenséget szítanak, hát akkor ellenük kell törvényt hozni, hogy ne zavarhassák az elfogadó többség nyugalmát. Valaha a törvényeket egyfajta egyetértés szülte. Mára kiderült kényelmesebb őket a királyi szándékhoz igazítani, mint megegyezést keresni.

 Született aztán törvény mindenre. Rendnek kell lenni – bizonykodott a király. Atyai szigorral és a hagyományok tiszteletével előírta azokat a regulákat, amelyeket aztán az alattvalók a boldogulás reményében fenntartás és félelem nélkül elfogadtak és be is tartottak.

Szokások nyerték el a törvény tekintélyét, réges-régi rítusok váltak köz-kötelezővé. A tavaszi tisztulásnak például mindenki a nyilvánosság előtt tett eleget tudós orvosok és nagy tekintélyű sámánok felügyelete mellett.

 A köpcös kis király zárkózott, mogorva alak volt, tréfát, mókát nemigen tűrt maga körül. Szólt is ellene elégszer – a mosoly gyengeség, a vidám ember- áldozat. Megértvén az aggodalmat az udvarmester rögtön intézkedett. A sima és kedélyes arcok eltűntek az udvarból, hamarosan zord tekintetű, harcos szolgahad vette körül az uralkodót. Bizony, a marcona alattvaló mutatja erősnek a nemzetet,- látta be az udvartartás, amit később aztán mindenki el is hitt. Ám az efféle ábrázat ritka volt az amúgy jókedvű országban. Mit lehet tenni? Az egész birodalmat elvadítani képtelenség. Ha nincs, hozassatok! – rendelkezett a király – ott vannak a barbár rokonok, akik el-elmaradoztak a nagy népvándorlásban. Azok még mindig elég vadak és segítenek szívesen. Úgy is lett. Először csak mutatóba, később aztán már hajószámra érkezett a szittya vadság, tatár, kazár, hanti, manysi, de még baskír ábrázat is. Végül még vásárt is lehetett tartani. A módosabbak már a kikötőben felöltötték új arcukat, megszabadulva ezzel végzetes jókedvűktől. A kevésbé tehetősek olcsóbb, festett vadsággal is beérték, álorcát béreltek és annak leple alatt várták ki, hogy maguktól elvaduljanak. Néhány számító hitetlen mélyhűtőben fagyasztotta le a mosolyát, hátha szükség lesz még rá valaha.

Igazából a bohócokra járt rá a rúd. A mosoly és a jókedv munkájuk elismerése volt, egyfajta fizetség. Erről mondjanak le? Az udvari bolondnak meg épp kötelessége volt mókázni. Bölcs tanácsait tréfák mögé rejtve segítette a királyt, hogy az ezer gondja között is könnyű szívvel tudja meghozni nehéz döntéseit. No, ennek vége!

Az udvarmester által szervezett tanfolyamon, minden bohócnak részt kellett venni, hogy megismerhesse az udvari etikett rendjét: meddig mehet el a tréfa, mi az amit tűr, és mi az amit tilt az uralkodói érzékenység. Az udvari főbohóc pontosan ismerte a király ízlését: ha a bohócok az ő utasításait követve betartották a mókaszakma szabályait, nem lehetett baja senkinek. A jókedv persze oda lett.

A király szeretett volna mindenkinek kedvében járni, dehát nem vagyunk egyformák; egyiknek ez fáj, a másiknak amaz. A nosztalgikus forradalmi eszmék közül az alattvalók számára – sokáig nélkülözték – az „egalité” tűnt a legvonzóbbnak. Megvalósítani azonban kínosan, körülményesnek látszott. Nehéz ez, nehéz – mondta a király; kinek a feje nagy, kinek a lába, ez úszni szeret, amaz hegedülni, aki répát eszik, nem bírja a csülköt. Törte a fejét mind aki számított, míg végül a Mérnök a homlokára csapott: – Fejezzük be az épülő nagy gépezetet; kis átalakítással nagyszerű kiegyenlítő mű válhat belőle. Úgy is lett. Nagy áldozatok árán elkészült (persze drágább lett, mint számították), de megérte. Az egyenlőség egyszer és mindenkorra biztosítva lett.

 Maradt azért gond elég. A király rájött: az uralkodás felelős munka, a hatalom bizalmát árán kell osztogatni. Régi harcostársak öregedtek ki mellőle, helyükbe egyre hitványabbak tolakodtak. Kamarásának – ki régtől követte – hűsége fogyott meg, mennie kellett hát neki is. A kormányzás gondját végül már csak a fortélyos Mérnökkel tudta megosztani.

– Felség! Nem tehetsz mindenki kedvére. Ha csak a nép fele boldog, uralkodásod dicsősége akkor is fennmarad.

– Kiket boldogítsak hát magam mellé?

– Az alját válaszd! Többen vannak és bánni is könnyebb velük. Mikor hadban jártunk – emlékezz! – a tornák eredményét feljegyeztük. Azokat válaszd, akik akkor vesztesek voltak. Ők biztosan hálásak lesznek, tisztelni és támogatni fognak.

– S ellenem nem fordulnak?

– Békés nép ez. Száz év alatt háromszor ha felkelt. Az utolsó forradalom alig tíz napig tartott. Nem kell félned.

Szélnek eresztették hát a szedett-vedett hadsereget, mindössze a király személye körüli TEKintélyes testőrség maradt állományban. Az országban béke honolt, a nép kedélyes biztonságban élt, ha valaki nem nézett alaposabban körül, Párizsban érezhette magát.

Az apró bajok – mindig is voltak – megoldódtak anélkül, hogy az alattvalók figyelme megakadt volna rajtuk. a jólét homályosítja a látást. De amikor az egyenlőség eresztékei roppantak meg, tömegek indulata horgadt fel. A bőség csak akkor bőség igazán, ha kinek-kinek egyformán jut belőle. Ha csak kevés kap sokat és soknak marad kevés, lohad a közbizalom, az pedig árthat az uralkodói tekintélynek. A király is sejtette ezt, kedve boruba fordult. Tanácsosa bölcs ötelttel állt elő:

– Felség! A kormányzás terhei elvonják a figyelmedet az uralkodás örömeitől. A nép szeret, de alig lát Téged. Végy példát Mátyásról, aki szinte a nép között élt és legendáival tele van a história. Korábban meccsre jártál, disznóölésre, kocsmába, ma meg már csak százkoronáson lát a nép.

– De hát csak nem parolázhatok minden alattvalóval?

– Akár azt is. Megéri, hidd el! Légy köztük: temetésen, esküvőn, keresztelőn, színházban, ha kell cirkuszban is. Ünnepelj velük, engedd szeretni magad! Bizalmat nyersz, s magad láthatod ki tart veled, ki ellenez. Ha gpndolod: adhatsz és elvehetsz.

– Félek: az egyenlőség odalesz.

– Ne számolj vele! Ki a hűség kapuján tér be, visszamenet kosárral viheti a szép reményt.

– Kockázat semmi?

– Felség! Lehetnek rosszabb napjaink is. Apró hibák, váratlan akadályok. Ne rémülj meg, átlépünk rajtuk. A nép észre sem veszi.

– S ha igen? Elfordul tőlem.

– Ne gondolj a legrosszabbra! Néhány apró kedvezmény és helyre áll a hangulat. Ígérj nekik, és meglátod: újra szeretni fognak.

– S hiányt nem szenvednek?

– Van itt minden. De rendet kell tartani.

A király aggodalma azonban – ő tudta miért – nem oszlott. Magához hívatta az udvari sámánt.

– Te látod a végét, s elejét mindennek, mondd, meddig maradok a trónon?

– Soká felség, felesleges számlálnod.

– A nép, ha rám ún egyszer?

– Szabadulj meg tőle!

– Ugyan, a népet nem lehet leváltani.

– Hát add el egyben, országostul! Most még van ára. Dicsőséges, nagy nép volt ez egykor, találsz rá vevőt.

– Végtére is…

Hát így ért véget a végtelen történet.