„Ha a mű értése pusztán a közgondolkodás konszenzusai mentén ébredő felismerés; azaz a művészi invenció nem talál releváns közvetítő közeget a befogadói intuícióhoz, a művészi közlés magára hagyott tudása – okszerűen – értés nélkül enyész el. Ha viszont az értés individuális interpretáció, a nyilvánvalóan eltérő alkotói és befogadói ért-preferenciák okán a művésznek teljesen felesleges közlését megengedő gesztusokkal felruháznia és elébe mennie a befogadói értésnek.”
Ez a felfedezés hatott rám a reveláció erejével, – úgy tizenhat éves koromban – és kímélt meg attól, hogy a készség alakítása során arendszeres és törvényszerű (így számomra felesleges) ismeretek megszerzésére időt vesztegessek. További épülésemet ezek az elvek határozták meg; sem a felkészülésben, sem a képről képre építkező szakmai karrieremben nem preferáltam a lege artis megoldásokat. Talán ez (is) magyarázza következetes „kívüliségemet”; sokkal jobban vonzott az alkotás maga, mint az általa elérhető (?) szakmai-társadalmi elismerés.
A jelállítás gyakorlatának graduációján gyorsan túl akartam jutni, a szükséges formai-technikai tudást a magam által kijelölt szigorú penzumok mentén lényegében három munkás év alatt sikerült megszerezni. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy minden adódó tanalkalmat kihasználva újabb és újabb mesterek mellett, új és új pálya(kezdő)társak inspiratív közegében végeztem azokat a stúdiumokat, amelyek akkori véleményem szerint a majdani szabad képalakítás irányába vezetnek. 1963-ban még gimnáziumi rajztanárom, Hamza Tibor irányít, 1964 egész nyarán Baráth József festőművész Képíró utcai műtermében gipszmodell után rajzolok. Utána a nagytudású Varga Nándor Lajos segítségét vettem igénybe. Ő egykoron a sokszorosító grafika tanára volt a főiskolán, de korai nyugdíjazása miatt tanítványokat (is) kellett vállalnia. A „Varga Akadémia” húsz évnél hosszabb ideig állt fenn (1951-74), magam (64-67 között) négy évig látogattam. A mester villámgyors anatómiai pontosságú krokikat kért számon a hallgatóktól, a komplikált beállításokat személyesen korrigálta. Mellette maga is végezte napi ujjgyakorlatait, két korrektúra között naponta akár tucatnyi tusrajzot is készített. Dely István tanársegédként a modelleket instruálta, és anyaggal, eszközzel készítette elő a mester munkáját.Több idős kolléga is járt oda krokizni, többek között a már akkor is koros Boldizsár István és a híres orvos gyűjtő, művészeti író: Gyurkovich Tibor.
Ezzel párhuzamosan (65-67 között) igénybe vettem a Dési Huber Szabadiskola közműtermét is. 1966-ban a nem sokkal korábban diplomázott Paróczi Ágnes segítségét kértem egy, a korábbinál szerkezetesebb, konstruktívabb formaképzés kialakításához. 66-67-ben utolsó közműtermi rajz-lehetőségként Máriássy (akkor még Masznyik) Iván építészkari rajztanár esti kurzusait látogattam. Mindeközben megtettem a pálya első valódi lépéseit is, a „Végtelen történet” kép-sor alakjait bemutató nagy tabló első karakterei már 65-ben képpé fogalmazódtak, és velük párhuzamosan megszülettek az első „Konstruktív kísérletek” is.
Sorkatonai szolgálatom alatt (1967-69) a zalaegerszegi Honvéd Képzőművészeti Stúdió tagja lettem, ahol a vártnál jobb körülmények között, nagyobb szabadsággal dolgozhattam; mindössze a témaválasztás lehetősége szorult (elfogadható) korlátok közé. Sok más mellett azonban megfesthettem a „Középkort”, és a sokfigurás „Erősebb jogán” első változatát, valamint egy 70×700 cm-es nonfiguratív frízt is. (Ez a három nagyméretű kép a Magyar Néphadsereg felszámolása során eltűnt, számomra hozzáférhetetlenül lappang valamelyik dunántúli helyőrségben.)
1970-től már nem szándékoztam hivatalos tanulmányokat folytatni; a Stúdió ’70 kiállítás bíztató visszhangja és a szaporodó „Végtelen történetek” a magam számára elég bizonyítéknak tűntek pályaalkalmasságomat illetően.
A korszak intellektuális és morális közege amúgy kevés késztetést kínált egy pályakezdő művésznek. A politika (ha ugyan az volt) mindent áthatott, a dolgok szigorúan kijelölt mederben folytak. Akkoriban éppen az 1968-as Új Gazdasági Mechanizmus az uralkodó politika számára emészthetetlen (akár pozitív) eredményeinek dezavuálása folyt. A fennálló rend minden szakterületen megtalálta a maga aktuális ellenségképét; a nyugat kulturális-ideológiai „fellazító taktikája” ellen szigorú ellenlépéseket fogalmazott meg. Erőt kellett mutatni. Az akkor élő és alkotó művészek a napi gyakorlatból; pályázatok elbírálásából, állami megrendelésekből, a közvásárlások irányultságából többé-kevésbé sejtették a prefe-renciák és oppozíciók törésvonalát, de bíztak az átjárhatóságban. Ennek vetett véget egy 1973-as kultúr-aktíva brutális erőfitogtató beszéde, amelynek szégyenteljes szerepét Tóth Dezső kulturális államtitkárra osztották ki. Világosan kijelölte a követhető (követendő) nyomvonalakat; az azóta sokat emlegetett tiltott-tűrt-támogatott kategóriák egyértelmű kihatárolása e beszédből eredeztethető. Seregnyi alkotó értelmiségi sorsa vált kilátástalanná; alkotó- és előadóművészek, szociológusok, filozófusok tömegesen választották az emigráció túlélési lehetőségét. Számomra is világossá vált, hogy a szökött hercegkisasszonyok, lovagok, szomorú bohócok és történeteik nem vívhatnak érdemi versenyt a győztes rend virtuális hőseivel. A felmutatott erő – sokakkal együtt – visszavonulásra késztetett. Nem egyszerű rezignáció volt ez, hanem tehetetlen megfutamodás.
90-ben már más szelek fújtak, a második pálya kezdéshez nem kellett reveláció, mindössze a felismerés: talán újra lehet. Pontosan ott folytattam, ahol abbahagytam; félbehagyott képeket befejeztem, tudásfrissítésként festettem néhány „Konstruktív emlékeztetőt” és elkészítettem kvázi-diplomamunkámat (Idol a műteremben). 46 éves koromban részben a megmaradt korai képekből, részben az új kísérletekből megrendeztem életem első önálló kiállítását. (Kecskeméti Képtár, 1993. Késői bemutatkozás) Az a kevés becs, amit az első pályaszakasz hozott rég feledésbe ment, kitartó és következetes munkával is éppen hogy csak észre tudtam vétetni magam. Az a figuratív, narratív felfogás, amelyben képeim zöme készült, szerencsére éppen élvezte a köz érdeklődését. Lassan kialakult egy, a pályám alakulását és képeim születését figyelemmel követő szűk érdeklődői (mit szépítsem: támogatói) kör, amelynek hála, függetlenül dolgozhatom. Az előző másfél évtizednyi élet mellett-élt élet tapasztalása hozta felszínre az „Életfonák” és a „Végtelen történet” kép-sorát. Ez a véresen komoly(talan) közkritika túl azon, hogy a változatlanul fennálló „kívüliségem” nyilvánvaló kompenzációja; az elszánt közlésvággyal a megértő elfogadás igényét is felmutatja.
E megértés elnyerése érdekében írtam meg a művészi közlés lehetőségein túllépő műértelmező segédletet, „A paraszt lába” című traktátust.
Bizonyosan nem alkotói gőg akadályozza a művészeket, hogy a közértés megnyerése érdekében körültekintőbben, a közfelfogás számára megengedően fogalmazzák meg műveiket. A megismerés egyirányú utca, evolúciója kizárja a visszalépést, a művészet pedig – sajátos közlésközege ellenére – része ennek az irreverzibilis folyamatnak. Az alkotótól idegen a hátráló viselkedés. Felesleges az alkotó-befogadóért-konszenzusok számát növelni; ha szükséges, más irányból kell segíteni az elfogadást. „A paraszt lába” olyan támogatás, amelyben a festészet terén alkalmazott szemiotikai alapvetéseket egy, a (festő)szakmában járatos személy tárja fel. Az esszé terve akkor fogalmazódott meg bennem, amikor a pályára visszatérve egyfajta kvázi-metafizikus képalkotási módszerrel adtam elő aktuális közlendőimet. A jól megfogalmazható motívumok csak sajátos képi kapcsolataikban váltak enigmává, a kontextusból kiemelve különös hangulatú objektív közléselemként hatottak. A tartalmi értelmezés terhétől mentesített „tárgyilagos” közlésmód terelt abba az irányba, hogy – akár szakmán kívüliek számára is – hozzáférhetővé tegyem a képértés tudás előtti elemeit, és alapvető jelösszefüggések (pre-kompozíciók) révén feltárjam a képalakítás harmóniateremtő (vagy vesztő) összetevőit. A kilencven tankép elkészítése meglehetősen sok időt vont el más művészi közlések közreadásától, a korábban cédulázott zárványszerű jegyzetek tíz évnél hosszabb idő alatt álltak össze közölhető ismeretanyaggá.
