Egy különös művész rendhagyó pályájának műveiből válogatott szokatlan kiállítására invitáljuk Önöket. Rendhagyó ez a pálya, hiszen előzmények, tanulmányok nélkül indul és már igen korán, a művész tizenéves korában jelentős műveket produkál. Perneczky Géza már 1967-ben felfigyel Ősi Lászlóra és egy országos pályázat megnyerése után elismerő kritikával bíztatja az akkor húszéves fiatalembert. Ugyanő 1970-ben a Stúdió kiállítás ürügyén egyedülállóan tiszta és mély alkotásnak minősíti a most is kiállított „Melanie hercegkisasszonyt…”
Maga a művész különös (ha ugyan nem különc) egyéniség. Mi másnak is nevezhetnénk, ha valaki 10 évnyi sikeres ifjúkori működés után hátat fordít a pályának és fél emberöltőnyi alkotói szünetet engedélyez magának. 1990-ben, már teljesen elfelejtve visszatér, kétévnyi tanulóidő-penzumot ró ki magára és 46 éves korában rendezi bemutatkozó kiállítását. Művészi tapasztalatait, diplomamunkában összegzi, ezzel egyszersmind előtanulmánnyá degradálja az előző életműnyi anyagot.
A korai műveket nem szignálja, nem datálja: a mostani kiállítás kapcsán előkerült alkotásokat emlékezetből azonosítja. (Az esetleges tévedések – a művész tévedései.)
Rendhagyó a kiállítás, már csak annak okán is, mivel a képek véletlenszerűen megmaradt csoportjaiból kellett olyan tárlat együttest összeállítani, amelyből a furcsa pálya jellemző vonásai mégiscsak kirajzolódhatnak.
A kiállítás képein – a helyiségek szerencsés térkapcsolatának köszönhetően – nyomon követhető az a kettősség amely ennek a munkásságnak meghatározója. A művész két vezérgondolata, rend és a rejtély, más és más előadásmódot kíván, innen a képek stiláris – technikai szétválasztása.
A művész már pályája kezdetén hitet tesz a tartalom prioritása mellett, de valamilyen megmagyarázhatatlan késztetésre, talán az autodidakta művészekre gyakorta jellemző önigazolási kényszerre hallgatva felfedező kirándulásokat tesz a forma illetve a formai absztrakció területére.
Ő maga azt vallja: ezek amolyan technika-finomító kísérletek, amelyek „végtermékei” nem művek, pusztán ujjgyakorlatok, legföljebb etűdök. Céljuk nem több, mint a kolorit és a faktura problémáin keresztül az anyag lényegének oldott felkérdezése. ennek tudatában még feltűnőbb a konstruktív művek érett szemlélete, az e kori alkotások kiemelkedő kvalitása.
Sajnos a korszak – a hatvanas-hetvenes évek fordulója – néhány jelentős színes-konstruktív képe elkallódott. A katonai szolgálat alatt festett nagyméretű „Középkorra” a cca. 7 négyzetméteres „Karneválra” és még tucatnyi más nonfiguratív képre a munkát támogató Néphadsereg igényt tartott. Ezek vagy illetéktelen kezekbe kerültek, vagy az enyészeté lettek, ma már nem kutathatók fel. Ezek közbeeső fejlődési szakaszt reprezentáló képek szolgálhatnának magyarázattal a „Hajó” és a „Város folyónál” című képek közötti feltűnő felfogásbeli különbségre.
A művész a mesék csodálatos világába is elkalandoz. az ifjúkor felgyűlt emlékképei szelektálva kerülnek az emlékezet polcaira, hogy onnan szükség esetén előhívhatók legyenek és az éppen aktuális téma legmegfelelőbb kifejtésében segédkezzenek. A művész egész világra való emlék-ideát raktároz, a „Rejtélyes képek” sorozat ezek interpretálása.
Már a korai képeken felvonulnak az állandó szereplők: a szomorú bohóc (maga a művész), Melanie, a szökött hercegkisasszony, kiskutyák, vidám és goromba szörnyek. A gyárak és a csodálatos városrészek in concerto soha nem léteztek, ezek a művész magánmitológiájának játszóhelyei, a valódi helyett kitalált élet díszletei és szereplői.
A mesék öntörvényűen fejlődnek, egyre bonyolultabbak és hiába a közbeiktatott konstruktív pihenők szakmai ujjgyakorlata, az elmondani kívánt mese egyszerre olyan valamit követelt a művésztől, aminek nem tudott megfelelni. A „A nagy szerkezet”, a „Művész háza” felépült, az „Aranykor” azonban nem tudott elkészülni. A művész nem vette észre, hogy a narratív korszaknak vége, az eszményi kisváros megfestésére nincs szükség. Három évig, 72 és 74 között küzd a képpel, majd mementóként (örökre) befejezetlenül félreteszi. Ez az a pillanat, amikor belátja hogy a választott út nem vezet sehova. Rádöbben, hogy a kötélen vérszomjas közönség előtt kell lejteni.
Hatalmas csalódással távozik a pályáról.
Visszahúzódik és közel húsz évet tölt el megalázóan parányi egzisztenciáknak kiszolgáltatva, a létforma kisszerű intrikáját elviselve. Közben tudatosan dolgozik azon, hogy olyan független életmódot valósítson meg magának, amelyben minden befolyástól mentesen csak az alkotásnak élhet. Tizenhat évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy újra ecsethez nyúljon.
A második pályakezdés éve 1990. Először néhány kubista-konstruktív kompozíciót készít. „Konstruktív emlékeztetőket”. Ezeken, mintegy végigpróbálja azokat az általa művelt egyetlen technika, az olajfestés lehetőségeit; ellenőrzi készségei épségét, majd hozzákezd a „Metafizikus kísérleteknek” Ugyanazzal a dilemmával küzd, mint húsz évvel korábban: meddig terjeszkedhet a forma anélkül, hogy a tartalom elsődlegességét veszélyeztetné? Most hamarabb találja meg a szintézis lehetőségét; az új konstruktív tapasztalatokat gyorsan és eredményesen építi be a spekulatív képekbe. A „Konstruktív emlékeztetők” két utolsó képe az „Erőmű” és a „Művész motívumot keres…” már láthatóan nem formai problémát dolgoz fel, akár „Metafizikus kísérlet” is lehetne.
Az új sorozat első képe a „Kettős hold” új felfogásban főtémaként fogalmazza újra húsz évvel korábban készült „Törvénykezési nap” egyik abszurd melléképületét. Az „Idolok találkozása” az első emberpárt persziflálja, majd ennek parafrázisaként a „Kémény és torony” készül el.
Hasonló színpadépítés és szereplőbemutatás megy végbe, mint egykoron. De míg az egy naiv fiatalember mesekellék-bemutatója volt, ez egy érett művész szkeptikus és rezignált díszlet- és lélektervezése. A nyüzsgő városképet most kihalt terek, a furcsa embereket, szörnyecskéket holt bábuk, szobrok és idolok helyettesítik. A művész a legelvontabb fogalmak megjelenítésére vállalkozik mikor az életerőt (Idolok halála) és a mozgás zénoi aporiáját (Metafizikus tenisz) választja képtémául.
Magát a művészi alkotás célját teszi fel kérdésnek a „Nagy játszma” című képen, aminek az apropóját egy El Kazovszkijjal folytatott délutánnyi beszélgetés szolgáltatta. Innen a kép alcíme – Vizit Kazovszkijnál -. […]
A „Törvény” már tisztán transzcendens gondolatokat értelmez, amelyekhez motivációt egy tapasztalaton túli világ szolgáltat. 1992 végén elkészül a diplomamunka, „Az idol a műteremben”. Didaktikus előadásmódja megbocsátható, hiszen korszakzáró kép, amelynek a magyarázó összegzés természetes feladat.
A művész a képen felvonultatja az új tanulmányévek tapasztalatait, méghozzá úgy, hogy saját munkakörnyezetében jeleníti meg a művész attribútumait. Az ablakkivágásban megjelenő kép a metafizikus valóság; a leképzett idea az állványon rögzített kép. Analóg gondolatsor fut végig a kép „élő” szereplőinek kapcsolatán is.
Az állvány (a művész maga) gondolatkibocsájtó szellem, és éppúgy paradigmája a befogadó idolnak, mint az előbbi absztrahált ábrázolat a meta-valóságnak.
A torz perspektíva keltette nyomasztó érzést az erőszakos kontrasztok még erőteljesebbé teszik. Az izgalmas mű nem rendelkezik polgári enteriőrök békéjével, de számtalan további kérdést vet fel.
Egyet mindenkiben bizonyosan.
Lehetünk-e közömbösek e pálya további alakulását illetően?