A műkritikus, aki egy esztendeje megjövendölte, Kokas Ignác utánzóinak tábora növekedni fog, most csak komoly lelkiismeretfurdalással nézheti végig a Fiatal Művészek Stúdiójának kiállítását az Ernst Múzeumban. Nem szabad az ördögöt a falra festeni! A tárlat összképe rendkívül egységes, mintha egyetlen művész festette volna valamennyi képet – Kokas Ignác. Csak másodszori, alaposabb megtekintés után derül ki, hogy ez a benyomás túlzott; vannak azért olyanok is, akik Domanovszkyt, Szalayt, sőt Vajdát utánozzák. És ha összeírjuk, kiket érintett meg Kokas művészi egyénisége, akkor a névsor nem is olyan hosszú: Papp Gábor, Benedek György, Mizser Pál, Bene Gábor, Kádár János Miklós, Szekeres Emil, N. Novák András, Altorjai István, Nagy Sándor Zoltán, Végh András, pataki Ferenc. Az „utánzóknál” magasabb színvonalon, önálló mondanivalóval is rendelkezve nevezhetők Kokas-„követőknek” Fóth Ernő és Lóránt István. A felsoroltak persze majdnem megtöltik a termeket.
A többiek nem képesek ezt az összbenyomást megváltoztatni. A kiállítás legjobb képe Galambos Tamás kedves, ironikus festménye a próbabábukra aggatott „civil”, „katona”, „pap” stb. ruhákkal. Nem nagy ügy, de van hitele, van világa. Nem mondhatjuk el ezt Sváby Lajos képeiről, melyek korábbi kompozícióinak („Futó”) kissé megváltoztatott variációi. Csalódást okoz Lakner szürke, meglehetősen jellegtelen festménye is, és nem képes magára hívni a figyelmet Tót Endre halvány, dekoratív kompozíciója a kalappal, vagy Molnár Sándor iskolásan absztrakt képe. Vannak szürnaturalisták, alig észrevehetők, és nonfiguratívok, a lehető legszerényebbek Ősi László félig autodidakta képecskéje egy sarokban a maga igénytelen egyszerűségével szégyenbe hozhatná a tárlat legtöbb „igényes” művészét. A grafikai rész roppant kóctenger, mindenki nagyon okos, filozofikus és mitologikus – tíz-tizenöt figuránál kevesebbel nem érik be egy lapon. Lakner groteszk nyomata üdítő kivétel.
A szobrok közül is nehéz választani. Meloccó Miklós padon ülő Adyja nem vet föl új szobrászati problémákat, de legalább szakítani, mer egy irodalmi konvencióval. Várnagy Ildikó kis fejszobra és alvó lányt ábrázoló domborműve érzékenymintázásra vall. Az érmék színvonala egyenletes, Asszonyi Tamás megérezte; valamint tennie kell, hogy e kis formát a mondanivaló igényeihez növelje. Applikációi azonban csak a szándékot mutatják, mert az éremből nem lehet grand-artot csinálni.
A művészettörténész tulajdonképpen nem művészeti problémával áll szemben, ha ezt a jellegtelen és fáradt összképet magyarázni próbálja. Még csak nem is mesterségbeli szakkérdésekkel, mert hiszen technikailag felkészült együttes ez. Tény: a fiataloknak az a nemzedéke, amely az elmúlt években egyéni hangot alakított ki éppen most lépte túl a stúdió korhatárát, s ezért már nem állított ki.
Tény: a fiatalok újabb nemzedékében akad azért bátor, tehetséges művész egy-kettő, de ha ezek most itt mind szerepelnének, akkor sem változott volna sokat a tárlat összképe. Tény: a most kiállító művészek jelentős hányada egyéni kiállításon – ahol más a zsűrizési gyakorlat – sokkal érdesebb anyaggal mutatkozna be. És még sok ilyen tényt lehetne felsorolni, de mindezek nem adhatnak igazi magyarázatot.
Lyka Károly negyven-ötven évvel ezelőtti panaszait és reformtörekvéseit kell figyelmeztetésül ismét felidézünk. Lyka annak idején megpróbálta átalakítani a főiskolai oktatást, és Csókkal, Vaszaryval olyan mentalitást meghonosítani, amely nem szabályokra nevel, hanem kísérletekre, kutatásokra, nem „festőket” gyárt, hanem az élet és a művészet kapcsolatait kutató embereket. Ez a probléma ennek a kiállításnak az egyetlen igazi problémája, ez a tradíció a mai fiatalok egyetlen hatékony tradíciója, és ennek megvalósítása a mai művészeti oktatás, a mai képzőművészeti élet egyetlen igazi feladata.