Csorba László: A történet, amint megfesti önmagát….

Aki végignézi a Studio 1900 Galéria falán ezeket a képeket, minden bizonnyal egyetért azzal az irodalomtörténeti igényű kijelentésemmel, miszerint a történetmondás ő/Ősi jelenség. Egyfelől azért, mert ősidők óta kiséri az embert – talán a legelső tűzrakás óta, amelyet barlangjába szelidített a homo erectus valamikor civilizációnk didergő hajnalán. De másfelől azért is, mert barátunk, Ősi László a művészélet útjának felén egy sötétlő erdőbe jutott, hol az igaz utat nem lelte, így hát visszapillantott addig készült képeinek sorára – és hirtelen meglátta a történetet, amint éppen megfesti önmagát.

Magasztos pillanat lehetett Ősi László és a végtelen történet találkozása. Mi itt mindnyájan sajnos csak elképzelhetjük ezt, hiszen nem voltunk ott. Én úgy látom a jelenetet, ahogyan Hugh Lofting, a híres író a világ két legnagyobb természetbúvára: Hosszú Nyíl, Arany Nyíl fia és Doktor med. John Dolittle, az egyetemek dísze találkozását megrajzolta világhírű regénye, a Doktor Dolittle utazásai lapjain. A jeles eseményre a Pókmajom-szigeten került sor, és bár a szöveget hétéves koromban olvastam, máig élénken él bennem a leomló sziklafal mögötti barlangból előlépő indiánus és a köpcös angol doktor első kézfogásának nyelvi megformálása. Idézem a jelenet krónikását, az ifjú Tommy Stubbinst: „A doktor lassan előrelépdelt a lehullott kődarabok között és kezét nyújtotta a vörösbőrű felé. Az indián levette kezét homlokáról. Sajátságos, átható villanást láttam a szemében, olyant, mint a sas tekintete, csakhogy az ővé nyájasabb és szelídebb volt. Lassan felemelte jobbját, egyébként azonban mozdulatlan maradt, mint a szobor, és megfogta a doktor kezét. Magasztos pillanat volt.”

Nos, innen tanultam meg ezt a szép és fontos szókapcsolatot – „magasztos pillanat” (az eredeti szövegben: a great moment, a magyar verzió jobb) –, és örömmel használom most, mert kifejezi és számomra is átélhetővé teszi azt az élményt, ami Ősi László lelkén villanhatott át, amikor föltárult előtte, milyen nagyszerű múlt elé néz éppen. Különösen az az érzés lehetett gerincbizsergető, amikor kiderült, egy addig számára láthatatlan szinopszis fejezetbeosztását követte évtizedek óta, és immár tényleg milyen kevés kell ahhoz, hogy az elbeszélés vezérmotívumai a klasszikus dramaturgia szabályai szerint is összeérjenek. Ecsetet ragadott hát és elmondhatta Esterházy Péter Termelési regényének mesterével: „mentem és kerestem egy illeszkedő jelenetet, hogy azután megtörténjék velem”. A modern művészetszociológiában ma már közhelynek számít az a megállapítás, hogy a tárlat látogatója, a kép nézője valójában társalkotó, hiszen az ő szubjektumában teljesedik ki a műalkotás minden titka, minden üzenete, minden mondanivalója. Nos, innen nézve a „magasztos pillanat”-ot, úgy vélem, egy ő/Ősi rejtély megfejtése játszódik le mindannyiunkban, ahogy végigkövetjük Melanie és a lovag történetét. Eddig is láttuk, ismertük az arcokat, a várakat és városokat – de talán egy kicsit úgy voltunk mindezzel, mint azok a kutatók, akik megszámolták, osztályozták, csoportosították Altamira, Lascaux, Trois Fréres barlangjainak rejtett falain a lenyűgöző szépségű állatfestményeket, bölényeket, őstulkokat és társaikat. Megcsodáltak minden egyes darabot – érezték is, hogy talán van közöttük valamilyen rejtett összefüggés – de hogy mi az, pusztán magukból a képekből ma már nem lehet kitalálni. Biztos, hogy létezett egy ősmítosz, egy legelső elbeszélés, amely a sok esztétikai csodát ihlette – írásbeliség híján azonban a lánc megszakadt és napjainkban nem ismerheti senki sem. Ám képzeljük el a paleontológus elragadtatott örömét, ha ennek az ő/Ősiségnek a titka egyszercsak föltárulna előtte: ha előlépne a barlang mélyéből egy László – természetesen egy ő/Ősi László, sőt, egy nagyon-nagyon ő/Ősi László –, aki pár szóban felvázolná a cselekményt. És a képek, amelyek addig is ezerfelé vonzották a néző képzettársításokra kiéhezett szellemét, hirtelen még gazdagabbá válnának egy lenyűgözően érdekes, új dimenzióval.

Ismerve immár a történetet, ennek az új dimenziónak a jellegéről is mondhatunk pár szót. Illetve álljunk meg egy pillanatra annál a fogalmi csúsztatásnál, amit az előbb elkövettem. Hiszen lehet megismerni egy VÉGTELEN történetet? Természetesen nem, semmiképp sem, ráadásul Ősi László története természetesen az időtengely mindkét irányában végtelen. Nemcsak azt nem tudhatjuk, hogyan fog tovább kanyarodni az elbeszélés a jövőben – azt sem tudhatjuk, hogy a művész korábbi munkái közül, amelyek most elszigetelteknek látszanak, melyikről derül majd ki, hogy valójában az is szerves fejezete a cselekménynek. Ám emiatt azzal a rendkívül érdekes paradoxonnal szórakoztat minket az író – akarom mondani, a festő – illetve nem, mégis inkább az író –, hogy miközben elvileg teljesen nyitott műveire utólag ráhúzza a tér-idő egységének klasszikus dramaturgiai kényszerzubbonyát, éppen ezáltal ruházza fel őket olyan új jelentéssel, amelyet a nyitottságuk korábbi végtelenjében barangoló olvasó/néző aligha talált volna meg önmagától. Ha tehát az egész tárlatot nézzük, akkor ennek az új dimenziónak a karakterét talán a brüsszeli Európa Múzeumot igazgató, nagynevű lengyel művészettörténész, Krzysztof Pomian kifejező szavával adhatjuk vissza: mindez együtt egy nagy semiosphore, vagyis önmagán, a kompozícióban szereplő képek eredeti értelmén is túlmutató jelentéshordozó, mert azáltal, hogy benne az egyedi képek történetté rendeződnek, elmesél valami mást is, valami többet, valami fontosabbat, mint amit az egyes képekből önmagukban megtudhatnánk. Méghozzá a részletek egyneműsítése nélkül, hiszen az elbeszélés, a történet nagyon különböző jellegű, méretű, szerkezetű mozaikdarabokból áll össze szerves egésszé.

Mi az mármost, amire ez a semiosphore utal, mi az a tágabb jelentés, amely a történet fölismerése óta úgy van itt jelen közöttünk, hogy konkrétan nincs rajta egyik képen sem? Az Ősi László által használt közlési technikáról Heller Ágnes egyik írása jut eszembe, ahol az “elbeszélés szelleméről” van szó, és azon belül arról a dilemmáról, hogy az irodalom miként tudja elmondani az elmondhatatlant. Heller – Lessingre utalva – példaként Homérosz fortélyát mutatja be, amely nem más, mint maga az elbeszélés. Nincsenek szavak, amelyek kifejezhetnék a világ legszebb asszonya, Heléna gyönyörűségét. Hiszen hogyan lehetne azt leírni vagy elmondani, hogy a világ legszebb asszonya mondjuk mennyivel szebb a világ második leszebb asszonyánál? Homérosz mégis érzékeltetni tudja ezt, amikor elmondja, hogy midőn a trójai vének megkapták a görögök hadüzenetét, behívatták az asszonyt, hogy lássák, mi a küzdelem tétje. És miután látták Helénát, úgy döntöttek, hogy vállalják a háborút… Nos, hatásmechanizmusának logikáját tekintve hasonló módszerrel dolgozik Ősi László is. Képeinek egykor aprólékos műgonddal fölépített, “zárt” világait most, a történet szerkezetét követve egymásba nyitotta, többek között úgy, hogy számos apró elemüket, amelyeket egykor öntudatlan, mondhatni pusztán esztétikai biztonsággal festett meg, most Maga is újraértelmezte, belehelyezve őket a történetre reflektáló utalások gazdag hálójába. Így kap újabb értelmet az utcán sétáló lovag öntudatlan reflexe, ahogy futballabdaként belerúg az ott heverő koponyába, vagy válik királlyá a katonatiszt, aki jellegzetes „kérlekalássan!” mozdulattal pattintja fel a cigarettatárcáját féllábú kollégájának. Az igényesen formált katalógusban olvasható szöveg sokunknak segíthet az utalásrendszer bogozgatásában, bőséges szabadságot engedve a fantáziának is. És a képeket nézegetve, illetve a most létrehozott új, komplex műalkotás, a történetet elmesélő tárlat végére érve bizonyosan bekövetkezik a „kiállítási pillanat” – megérezzük azt a bizonyos láthatatlant és elmondhatatlant, amire az előbb Homéroszt emlegetve célozgattam: egy humanista művész derűsen reménytelen vizióját arról a világról, amelyben élünk. A képek azonban nemcsak érdekesek és rejtélyesek – hanem szépek is. És ezzel a szépséggel, a részletek ábrázolásának életszeretetével a mi barátunk, ez a gondolataiban egyszerre nagyon Ősi és nagyon modern László kicsit elárulja magát – valami irónikus „csakazértis” gesztust mégiscsak visszacsempészett az ő végtelen történetébe. Gúnyolódik a végtelenségig – ám mégsem végtelenül pesszimista. Nem ragadja el a „posthistoire” világérzés divatos depressziója, de nem hat rá Fukuyama heroikusan és teátrálisan döngő kapubecsapása sem. Azzal, hogy szépet fest, valójában azt mondja: a történetet ezután is mondjuk tovább – és amíg van történet, addig jövő is van, amelynek ez a történet lesz a múltja. Mintha Szerb Antal szavait dünnyögné maga elé, két ecsetvonás között – azokat, melyekkel az Utas és holdvilág zárul: “[László] Mihály kibámult az ablakon, a hold fényében próbálta kivenni a toszkán hegyek körvonalait. Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”